Camping in Japan, avagy kommunikálunk a természettel 2

Élményeink, sorjában (jó hosszú lett, a figyelemzavarosak olvassák kempingenként):

Minusz egy: Kiotói templomi szállás. Ez amúgy remek hely volt, egy valódi zen-templomban, de fürdőjük már nekik sem volt. Kaptunk jegyet a ket sarokra levő nyilvános fürdőházba, ami, finoman szólva, látott már szeb napokat is, azaz páldátlanul koszlott volt, amely kategória kiterjed a vendégekre is. Az alaphangot megadta a bejáratnál ránkvisító kobold, akiről később kiderült, hogy egy 90 év körüli, töpörödött fürdősnéni, aki mellesleg zavartalanul jár-kel a férfi-női szakaszban egyaránt.

Kemping egy: Miyajima (valójában Itsukushima) szentély-szigete. Itt már a foglalás sem ment egyszerűen, mivel a telefonos néni le akart beszélni a dologról, mondván, “nagyon agresszívek a szarvasok”. Mit mondjak, kissé aggódtam, lelki szemeim előtt vad, bőgő szarvasok és hajnalban a sátor falát átdöfő agancsok lebegtek, de hát aki merít, az nyerít, vagy mi. No, a templomi szarvasok valóban mindenhol ott vannak, és ilyenkor van agancsuk, meg borjuk is, de alapvetően félénkek, legalábis a kemping vidékén lakók igyekeznek úgy kunyizni, hogy közben tartsák a három lépés távolságot, ami nem kis mutatvány.
Az az alapszabály, hogy az ember ne hagyjon kaját a sátrában, és jó alaposan zárja be, mivel a kis disznók ki tudák nyitni a zippzárt…
Gyönyörű új wc-ik vannak, de zuhany nyista, fürdés a bungalóknál (5 perc séta) levő fürdőházban, este nyolcig, külön pénzért. Régimódi fürdő, azaz nincs benne zuhany, csak fal menti csapok, kis dézsák, meg középen egy nagy medence.

Kemping kettő: Okayama város közelében, azaz fel ora vonattal, majd 20 perc emelkedő a hátizsákokkal). Probálunk stoppolni, úgy negyed ora után megáll egy ürge, mondom, hova megyünk, erre értetlen arccal közli, hogy már majdnem ott vagyunk, majd elköszön, és tovább hajt. Két perc múlva visszajön, hogy „Hát már majdnem ott vannak, de azért szálljanak be, ha gondolják”. Gondoluk. Valőszínűleg akkor jött rá, mit is akartunk, amikor felért a még előttünk álló kaptató tetejére.

Portásbácsi előre közli, hogy zuhany csak nyolcig van, akkor elzárja. Boldogan rohanunk a csempézett megváltás irányába, majd konstatáljuk, hogy zuhany van, meleg víz ohne. Ez amúgy nem okozott nagy fennakadást, rohadt meleg volt egész héten, kifejezetten jól esett, miután túlestünk a kezdeti megrázkódtatáson.

Itt a sátorozók kedvéért ledöngölt hegyes kis kavicsokból voltak a sátorhelyek. No comment.

Itt a WC (pottyantós) volt 5 perc sétára, valamint találkoztam benne egy olyan pókkal, amivel eddg csak állatkertben vagy magángyűjteményekben, úgyhogy ezután minden alkalommal úgy közelétettem meg az objektumot, mint egy valódi hollywoodi kommandós, mínusz a tigrisbukfencek.

Utána egy nap puhulás egy youth hostelben Naoshimán, a Művészetek Völgye távoli rokonán. Ez egy apró mediterrán jellegű szigetecske, ahová keményen betette a lábát a kortárs művészet, és a tengerpart, meg a falusi utcák is a legváratlanabb helyeken dobnak elő elgondolkodtató, jópofa, vagy csak szimplán idétlen műtárgyakat/installációkat.

Kemping három: Na, itt már semmi jóra nem számítottunk. Iya, azaz az Ősök völgye Shikoku szigetén, Japán három rejtett helyének egyike, ahol (elvileg) a madár se jár. A Wikitravel szerint a becélzott kemping egy „excellent campsite”, ahol viszont nincs zuhany (ekkorra már sztoikusan fogadtuk a gondolatot), ámde be lehet kis pénzért kéredzkedni valamelyik helyi motel fürdőjébe.

A tokiói csúcsidőre emlékeztető zsúfoltságú vonatról (mint mondtam, főszezon) egy úttalan utakon tekergő buszra szállunk, ami végül letesz egy kanyarban, ahonnan kis szerpentin visz lejjebb a folyóvölgybe. Mindenre felkészülve érkezünk meg a kempingbe (negyed óra séta, főleg emelkedőn, közben elhaladunk a hely fő látványossága, a régi időkből ittfelejtett liánhíd, meg a visítozva átkelni igyekező turisták tucatjai mellett. A sziklás folyómeder fennséges látványt nyújt.

Befutunk, a portás közli az árakat, majd mondja, hogy a wc itt van balra, a zuhanyzó meg 10 méterrel lejjebb.
„...a mi?” kérdem.
„A zuhanyzó”.
„És lehet egész este használni? És... és van benne meleg víz is?”
Értetlenül, de jóindulatúan végigmér.
„Persze. Tudja, zuhany.”

Mennyország.

Sátrunk alatt puha fű, kilátás a völgymederre meg a szemközti erdőre.
Angolvécé, a csapból olyan forró víz jön, amivel még a dobozos rament meg az instant levest is meg tudjuk csinálni. A hegyi folyó hatalmas halványzöld, füstlila sziklákon zubog, hideg, de pont jó beleugrani, a zubogókkal tökéletes élményfürdő. Esténként mindig akad egy család, aki lemegy tűzijátékozni a partra.

Az élet közbeszól, mint mindig (life’s a bitch, mint tudjuk): A benntlakásos kempingőrzést úgy oldották meg, hogy a kedd szűnnap. Keddenként nincs kemping. No comment, ilyet még nem... khm... pipáltam.

Vérünk (meg a közelgő kedd árnya) két nap után tovább hajt: a következő célpont a völgy mélye, ahol két másik liánhíd, és sokkal kevesebb turista vár. A portásbácsi nagylelkűen beleegyezik hogy megőrzi a csomagunk felét két napra.

Kemping négy: belső-Iya. Belevetjük magunkat a Fehér foltba: azon kívül, hogy a hely létezik, s rajta van a térképen, semmi mást nem tudok, nincsenek kiírva a buszjáratok, tán nincsenek is, prospektusokon is alig jelenik meg a regió. (Talán lehet némi köze a dologhoz a ténynek, hogy valaki iszonyat pénzeket fektetett be a külső völgyrész turisztikai felvirágoztatásába. Megint valaki pedig láthatóan szépen megszedte magát a nyilvánvalóan túlméretezett építkezéseken. Lehet, hogy mégis rokon nép, erről majd később.).

Próbálunk stoppolni, de csak egy darabig visznek el, ahol végül felszállunk ugyanarra a buszra, amivel amúgy is mentünk volna. Másik nincs is, kettő jár egy nap. Buszunk 5 perc után leáll, és átterelnek minket egy lerobbantabb, ámde keskenyebb járműbe, ami hörögve nekivág a hegyi utaknak. Földcsuszamlás miatt elterelnek a folyó túloldalára, ahol az eddigi, másfél autó széles, meredek hegyoldalba vésett út 1.05 autó szélességűre húzza össze magát. Természetesen időnként szembejön valaki.

Mindeközben esik, s amikor egy kanyarban elhajtunk egy páfrányokkal benőtt buszroncs mellett, hirtelen az az érzésem támad, hogy Shikokuról valahogy hirtelen Venezuelába kerültem. Óvatosan körülnézek, ott vannak-e mögöttem a filmekben ilyenkor elmaradhatatlan csirkék egy benszülött csomagjaiban.

Nincsenek, ez azért valahol megnyugtató.

Mikor leszállunk, kiderül, hogy van egy titkos busz, amiről csak a beavatottak tudhatnak, a menetrend feltehetőleg a Necronomicon 66. oldalán van kihírdetve. Mindenesetre jön, és odavisz, ahova menni akartunk. Lenyűgöző az infrastruktúra: Az út egyik oldalán egy motel, egybeépítve vendéglővel (az étlapon pontosan 9 fogás van, ebből 6 tésztaféle, azaz technikailag ugyanaz, erről máskor) meg ajándékbolttal. A túloldalon pénztár és lejárat a liánhidakhoz, meg a kempinghez. A kemping a híd túloldalán van, aki aludni akar, át kell, hogy egyensúlyozzon. A nyúlszívűek menjenek csak a motelbe aludni. Viszont a pénztárnál szívesen adnak kölcsön esernyőt a készületleneknek.

A kemping felszereltsége: Pottyantós WC, koedukált, de piszoárokkal. Ez valami japán dolog, rendszeresen építenek ilyesféléket, holott a társadalom nagy része betegesen szégyenlős. Van még egy fedett pados rész, afféle menedék, (láthatóan sokat esik erre, lévén jóval feljebb vagyunk a hegyek között), meg egy betonozott kézmosó-tűzrakó komplexum (ez japán kemping-alapkiszerelés). A talaj aprókavics-zúzalékkal van felszórva a kényelem kedvéért. Ebben az a jó, hogy nem csak, hogy kemény, de ha térdelsz, avagy leülsz benne, még csodás gödröcskék is keletkeznek.

A Wikitravel ezt a helyet „equally excellent campsite”-ként mutatta be. Élve a web2 által rámruházott jogokkal, azóta már füstölögve kijavítottam „rather basic”-re.

Megkérdeztük a vendéglőst, van-e fürdőház, vagy onsen a közelben, közölte, hogy a legközelebbi onsen úgy 8 km, más nincs. Aztán utánunk szaladt az utcára 5 perc múlva, hogy 300 yenért végül is fürödhetünk nála is, ha joban belegondol.

Minden nyavajgásom ellenére csodás helyen volt a kemping, épen olyan a környék, mint elképzeltem. (No meg, aki vadonba akar menni, ne siránkozzon: nem is tettük) Másnapra pedig hál’ istennek az eső is elállt. (Nem teljesen esőbiztos sátrunkat éjszaka a fedett kézmosóban állítottuk fel...)

Másnap felmásztunk az 1995 m magas Tsurugi-hegyre, ahol a csodás kilátás mellett az volt még emlékezetes, hogy a millió japán turista között valóban egyetlen külföldit nem láttunk.

Itt két éjszakát töltöttünk majd kicsit visszatértünk még ejtőzni az előző állomáshelyre. Innen már Kiotóba vitt az utunk, ahol vetett ágy, mosógép, indiai és olasz vendéglők vártak, de ez már egy másik történet..